Esti interjú a Green Day-el...Az interjút készítette:Déri Zsolt
"A punk nem egy hajviselet, nem egy orrkarika" - Green Day
Hamburgban, egy elegáns hotel tárgyalótermében ülünk. A Green Day együttes jó hangulatban nyilatkozik, ami érthetõ, hiszen új albumuk, a Warning
karrierjük legletisztultabb, legérettebb produkciója, a három évvel ezelõtti Nimrod albumnál jóval markánsabb.
A kaliforniai zenekar három tagja három különbözõ attitûdöt képvisel az interjú alatt. A jobboldalon ülõ Mike Dirnt (basszusgitár, vokál) a komoly riportalany, a középen helyet foglaló Billie Joe Armstrong (ének, gitár) viszont kicsit unja magát, kicsit húzza a száját, és egész interjú alatt rajzolgat a szállodai jegyzettömbre, amit aztán az interjú végén elkunyerálok tõle, hogy az est.hu Könnyû rovatának olvasói elé tárhassam a frontember grafikáját. Mike és Billie Joe 11 éves koruk óta zenélnek együtt, 17 évesen már túl voltak elsõ független kiadású lemezükön, 21 évesen - az 1994-es Dookie címû album õrületes sikere révén - pedig már világsztároknak számítottak. Az interjú igazi ásza azonban a Green Day harmadik tagja, a bal szélen ülõ Tré Cool, a bolond dobos. Keveset beszél, de szinte minden beszólásából vitriolos gúny fröcsög. Általában komoly arccal, tipikus vidéki amerikai akcentussal süti el gyilkos, egysoros poénjait.
KIS PIHENÕ, NÉMI VÁLTÁS
- A három év elég nagy szünet két Green Day-album között. Volt bennetek emiatt bármiféle félelem a visszatérés elõtt-
Mike Dirnt: - Nem, egyszerûen csak kiadtunk egy újabb lemezt, ahogy eddig is. Csak az volt a különbség, hogy ezúttal lehetõségünk volt hazamenni, és volt idõnk gondolkozni egy kicsit elõtte. Az elõzõ albumok is remek lemezek voltak, de sok szaron mentünk át azokban az idõkben, mivel megállás nélkül turnéztunk, most viszont hazamentünk, levedlettük a bõrünket, és utána csináltuk meg a lemezt.
Tré Cool: - Nem féltünk semmitõl. Még a zsaruktól sem.
Billie Joe Armstrong: - Nem lehet megmondani, milyen zene lesz éppen egy adott hónapban az emberek aktuális kedvence. Azt hiszem, van egy állandó kemény mag, amelyik szereti a zenénket. Õk lojálisak hozzánk, és mi is lojálisak akarunk lenni hozzájuk azzal, hogy egy jó lemezt csinálunk.
- Nem gondoljátok, hogy ez a három év szünet túl hosszú volt? Idõközben elég sok zenekar befutott a ti formulátokkal, például a Blink 182...
Billie Joe: - Ez csak erõsít minket: így legalább nem mi vagyunk az egyetlen zenekar, amelyik efféle zenét játszik. Nem hiszem, hogy egyetlen zenekar felelõs lehet bármiféle punkszíntérért vagy egyáltalán bármiféle színtérért. Azt hiszem, segítjük egymást. Ha mi sikeresek vagyunk, õk is azok lehetnek.
Tré: - Szerintem jobb is, ha kihúzzuk magunkat a mainstreambõl, fõleg ha az ennyire gázos, mint most. Jobb hátralépni, és azt csinálni, amit szeretünk.
- Folyamatosan írtatok dalokat ez alatt a három év alatt, vagy csak a vége felé született meg az album anyaga?
Billie Joe: - Ez a lemez természetesen jött: amikor ihletünk volt összejönni és zenélni, megtettük. Minden dal a lemezen egy-egy ilyen ihletett pillanat szülötte, összesen 12.
- Némi zenei váltás is megfigyelhetõ nálatok: erre az albumra nem igazán mondhatjuk, hogy punklemez.
Billie Joe: - Fontos tágítani a határokat. A punk skatulya valahogy ránk ragadt, de mi messzebbre akartunk menni, megnézni meddig tudunk eljutni a karrierünkkel és különféle stílusokkal. Annyi különféle verziója van a punknak. A Fugazi, a Nirvana, a Dead Kennedys, a Crass, a Ramones - mindegyik teljesen különbözõ punkstílust képviselt. A zenei palettánk bõvítése volt a cél, nem akartunk még egy ugyanolyan lemezt csinálni. Még mindig szeretem azt a zenét, amit korábban...
Mike: -... de nõni, fejlõdni kell, emberként is, meg minden egyéb szempontból. Nem hiszem, hogy láttam volna bármit is, ami hosszú ideig ugyanolyan maradt. Már ha életben volt.
Billie Joe: - Ha ismét egy ugyanolyan hangzású lemezt csináltunk volna, nem lettünk volna boldogok. Ez most egy másféle korszak az életünkben. Lehet, hogy egyszer teszünk egy teljes kört, és majd ismét készítünk egy olyan lemezt, mint a Kerplunk (a Green Day 1991-es, független kiadású albuma - a szerk.), nem tudom megjósolni.
Tré: - Kivárjuk, mire végre megcsinálhatjuk a Dookie 2-t.
- Nem zavar titeket, hogy minden lemezeteket a Dookie eladási adataihoz mérik. Nem érzitek úgy, hogy nyomás van rajtatok, hogy bizonyítanotok kell?
Billie Joe: - Nem.
Tré: - Épp ellenkezõleg.
Mike: - A Dookie éppen hogy levette rólunk a nyomást. Nincs az az isten, hogy még egyszer annyi lemezt adjunk el, mint abból, és ennek tudatában is vagyunk. Úgyhogy egyszerûen megírjuk a második legjobb lemezünket és kiadjuk, végülis mindig ezt tesszük.
Billie Joe: - Mindig mi leszünk a magunk legszigorúbb kritikusai, nagyon brutálisakat mondunk egymásnak a stúdióban. Nekünk tetszik ez az album, és szerintem másnak is fog, mivel mi elég véresszájú zenekritikusok vagyunk.
A HATVANAS ÉVEK ÁRNYA
- A Warning sokkal akusztikusabb hangzású, sok dalban a hatvanas évek brit beatzenéje kísért. Ha harminc évvel korábban kezdtek el zenélni, miféle zenekar lettetek volna, inkább a Kinks, a Beatles vagy inkább a Who?
Billie Joe: - Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.
Tré: - Mi lenne, ha farkad lenne hátul, és csupa szõr lennél?
- Akkor majom lennék.
Tré: - Akkor mi is majmok lennénk.
Billie Joe (felvillanyozva): - Ez az: mi lennénk a Monkees ! Tessék, megvan a válasz a kérdésedre! Egyébként nem igazán érdekel, ha hatvanas évekbeli zenekarokhoz hasonlítasz minket. Vagy bármilyen más zenekarhoz.
Tré: - Azt hiszem, a hatvanas évekbeli rockzenekaroknak lenne mit tanulni tõlünk. Jó szarok voltak ugyanis.
- Mivel magyarázod a hatvanas évek erõteljes hatását az új lemezen?
Billie Joe: - Valahányszor írsz egy dalt, legyen az power pop, pop-rock, punk vagy bármi, ha van benne valami melodikus érzék, mindig a Beatleshez fognak hasonlítani. Ez kijut bárkinek, aki dalszerzõ...
Tré: -... vagy aki gitárokat használ.
Billie Joe: - Nem is tudom... Csináljuk, amit csinálunk. Mindig dallamos dalokat írtunk. Én Beatles-rajongó vagyok, meg a régi Bob Dylan-lemezeket is szeretem.
Mike: - Tudod, mit utálok? Azokat, akik utálják a Beatlest. Hülye faszok!
Tré (affektálva): - "Én nem szeretem a Beatlest."
Billie Joe: - Ez olyan, mint azt mondani, hogy nem szereted a levegõt.
Mike: - Azt még megértem, ha az emberek utálják a Beach Boyst, mondjuk az énekhangok miatt...
Tré: - Azt még megértem, ha azt mondod, hogy utálod a Led Zeppelint.
Mike: -... de abban is vannak jó dolgok. Elég hosszú idõbe telt, mire megtanultam szeretni a Beach Boyst.
- Billie Joe, mit szeretsz leginkább Bob Dylanben?
Billie Joe: - Elõször is a szövegei nagy inspirációt jelentenek számomra. Személyes életvezetési tanácsokat kaphatsz akár két mondatából is. Vagy akár egy mondatából is. Szeretem, ahogy ír. Fõleg ha arra gondolsz, hogy milyen idõszakban írta, amiket írt. Ezek akkoriban nagyon kemény, súlyos szövegeknek számítottak Amerikában, ahol minden poporientált volt, mindenféle felvizezett dolgok mentek, ám akkor jött Bob Dylan és lyukat ütött ebbe az egészbe.
- Az új lemezetek egyik legjobb száma, a Misery (Nyomor) még a hatvanas éveknél is messzebbre megy. Olyan mintha egy Kurt Weill-dal lenne. Gondoltál erre, mikor írtad?
Billie Joe: - Nem. Számomra sokkal inkább olyan, mint Lou Reedtõl a Walk On The Wild Side, vagy mint valami olasz temetési zene. Ez a dal csak úgy elõjött, amikor a próbateremben zenélgettünk, és azt mondtuk magunknak: ebben a dalban rengeteg lehetõség van, valósítsuk hát meg mindegyiket!
- Meglepõen európai hangulata van.
Billie Joe: - Ó igen, természetesen meg akartuk hódítani az európai közönséget is (nevetnek).
Mike: - Ja. Világ körüli utazás öt percben.
MÁSOK ZENÉJE
- Milyen zenéket hallgattok mostanában?
Billie Joe: - Sok új punkzenekar bejön nekem mostanában, olyanok, mint például a One Man Army. Remek zenekarok. És mostanában belemerítkeztem egy kicsit Tom Waitsbe is.
Tré: - Én is éppen most akartam mondani a nevét (nem lehet eldönteni, hogy ezt komolyan mondja-e).
Mike: - Én sok mindent hallgatok. Van egy hatalmas kislemezgyûjteményem Duke Ellingtontól Etta Jamesen át... öööö... Rick Jamesig (nevet), szóval elég változatos kollekció (az előző két név legendás dzsesszelõadóké, míg az utóbbi egy szexmániás soulénekes.).
- Mi a Green Day-tagok 10 kedvenc lemeze?
Tré (vigyorogva): - 39/Smooth, Kerplunk, Dookie, Insomniac, Nimrod, Warning... (ezek mind Green Day-lemezcímek ). És talán még négy ilyen kaliberû. Talán az Abbey Road, a Nevermind...
Billie Joe: - A 2001 - Ûrodüsszeia zenéje!
Mike: - Néhány éve megvettem Tom Petty Greatest Hits albumát, és még mindig nagyon szeretem hallgatni. Remek lemez. Annyi jó lemez van! Például a RHCP új albuma is nagyon jó (élénk helyeslés).
Tre: - És a szövegek? Dabadabu subidaba...
Billie Joe: - Hé, haver, remek szövegek vannak az új Chili-lemezen, sosem hallottam még ilyen jókat tõlük! Én nagyon örülök, hogy vannak ilyen zenekarok, amik még ilyen életerõs zenét tudnak csinálni, mint õk.
Mike: - Olyan hosszú történetük van, megtettek már egy teljes kört, és most mintha másodszor indulnának neki.
Billie Joe: - Olyan sok mindenen mentek keresztül, a szó szoros értelmében.
Mike: - Az ember hálás lehet, hogy fenn tudnak maradni ilyen együttesek is. Azt gondolom, õk testesítik meg most, hogy mit is jelent együttesnek lenni, és azt hiszem, mi is ebbe a kategóriába tartozunk. Az együttes olyan emberek összessége, akik összefognak, akár valamiért, akár valami ellen. A rock and rollért, vagy a politika ellen...
Billie Joe (vigyorogva): - Vagy a politikáért, a rock and roll ellen.
Mike: - Sok olyan zenekar van körülöttünk, amelyik nem együttes.
Tré: - A Chili Peppers kezdte tulajdonképpen ezt a funkos modern rockot, amire egy csomóan ráálltak, de õk túlélték mindannyiukat, az összes funkos zenekart, aki utánuk kezdte. Az övék egy példás karrier.
- Mostanra meg hippizenekar lettek.
Tré: - Neeeem.
Billie Joe: - Most buddhisták.
Mike: - Láttad õket most az MTV Video Music Awards közvetítésén? Ott mohikánfrizurájuk volt! Eszerint most punkok, nem igaz?
PUNK KISEBBSÉG
- Milyen viszonyban vagytok a punkszíntérrel?
Billie Joe: - Sok zenekar, meg a klubokat vezetõ fickók még mindig a barátaim. Aztán szeretnék producerként zenekarok mellé állni, underground punkzenekarok mellé. Számomra inkább ez a módja a színtérhez való kapcsolódásnak: így kikerülhetsz minden szociális marhaságot, a sok pletykát és intrikát, ami megy, és amitõl olyan lesz az egész, mint egy iskolaudvar. Vissza kell menni a forráshoz, ahol az emberek alkotnak valamit! Jó benne lenni a dolgokban.
Mike: - Én úgy vettem észre, hogy a punkszíntéren nagyon tisztelnek minket. Tisztelik, amit a színtérért tettünk.
- Mit szóltok azokhoz a véleményekhez, melyek szerint a Green Day a kilencvenes évekbeli verziója az olyan klasszikus hetvenes évekbeli punkzenekaroknak, mint a Sex Pistols, a Clash vagy a Stiff Little Fingers.
Tré: - A kilencvenes éveknek már vége, és még mindig itt vagyunk! Ezt kapd ki!
Billie Joe: - Nehéz így nézni magamra. Lehet, hogy az emberek ezt gondolják rólunk, de én sosem tekintek így magunkra. Mi csak egy zenekar vagyunk.
Mike: - Én inkább úgy gondolok magunkra, mint a nyolcvanas évekbeli amerikai punk-rock színtér leszármazottaira, ahol olyan bandák mûködtek, mint a Seven Seconds, a Minor Threat, a Dead Kennedys...
Tré: - Én inkább úgy gondolok magunkra, mint szuperhõsökre, olyanokra, mint Batman, Superman, Pókember...
- Egy csomó öreg punk szerint viszont a Green Day nem is igazi punkzenekar. Én is inkább hajlanék arra, hogy a power pop kategóriába soroljalak titeket...
Mike: - Sok ember azt gondolja, hogy a punkzenének egy hangos sikolynak kell lennie...
Tré: - Nem érdekel, minek hívsz. Hívhatsz egy baszott seggfejnek is, vagy idiótának, nem érdekel. Valószínûleg az is vagyok. De ha punknak hívsz, akkor sem haragszom meg rád.
Billie Joe: - Nem aggódunk azon, minek hívnak minket az emberek.
Tré (félelmet tettetve): - Jaj, vajon mit gondolnak rólunk?
Mike: - Tudod ki hív engem punknak? A kislányom. "Gyere, birkózz velem, te punk!" - ilyeneket mond nekem.
Billie Joe: - Én punknak tartom magam, de ha most azon vitatkozunk, hogy mi a punk, csak körbe-körbe fogunk keringeni. Annyiszor beszéltünk már errõl, és a vége mindig az volt, hogy "Álljunk csak meg! Mirõl is beszélünk?" Valójában az életrõl beszélünk, nem csak a punkról. Vagy arról, miben hiszel. A személyes hitedrõl.
Mike: - Errõl szól a Minority (Kisebbség) címû dal is az új lemezen. A punk nem egy hajviselet, nem egy orrkarika. Megfogalmazhatatlan. A lényeg az, hogy milyen életmódot élsz, hogyan tekintesz az életre. Az egyéniségrõl szól. És csak rajtad áll, hogy magadba nézz, és megtaláld az egyéniséged.
- A Minority nagyon fontos dalnak tûnik a Green Day történetében.
Billie Joe: - Ez a dal arról szól, hogy legyél egyéniség, állj ki magadért, ne kövess csoportokat, meríts magadból erõt. Mindenféle hatalom és azok képviselõi ellen emel szót. Sõt, ahogy múlik az idõ, hajlamos vagyok elfeledkezni róla, de ha túlságosan rákapsz a drogokra vagy az alkoholra, annak is hatalma van az egyéniséged fölött, és el sem tudsz képzelni nélküle egy esti kiruccanást vagy egy bulit... Ez a dal az egyéniség fontosságáról szól, fõleg most, hogy jönnek a választások. Annyi ember van, aki a klubok tagja akar lenni, akár az iskolában... Például a fõiskolákon egy csomó csoport akar beszervezni, legyenek keresztény szervezetetek vagy fasiszták...
Tré: - Vagy öngyilkos szekták.
Billie Joe: - Én azt mondom: legyél egyéniség, beszélj a magad nevében!
AZ ÉVTIZED GYERMEKEI
- A Green Day végig jelen volt a kilencvenes évek amerikai rockszínterén. Hogyan látjátok, hogyan változott ez alatt az évtized alatt?
Mike: - Azt hiszem, javultak valamennyit a dolgok. Mi a nyolcvanas években nõttünk fel, egy olyan korszakból jöttünk, ahol ha orrkarikád volt, vagy ha túl feketére volt festve a hajad, vagy ha bizonytalan voltál a szexuális beállítottságodat illetõen, akkor a középiskolában mindig akadtak olyan csávók, akik szét akarták rúgni a segged. Rémisztõ idõszak volt. Most viszont az a szar, hogy a szomszédom egy macho barom, egy mûmájer, akinek zöldre van festve a haja, az anyám legjobb barátnõjének meg karika van az orrában. A dolog másik oldala az, hogy a zene kinyitotta az ajtót az emberek elõtt, hogy jobban kifejezhessék magukat. Mostanában mintha jobban elengednék magukat az emberek.
- És ami a zenei változást illeti?
Tré: - Úgy érted, milyen hatással voltunk mi a zenére?
- Nem, arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan láttátok az elmúlt évtized zenei változásait, hiszen ti is részesei voltatok.
Tré: - Az egész egy nagy homály a fejemben.
Billie Joe: - A kilencvenes évek elsõ felében az embereknek már annyira tele volt a tökük a sok baromsággal, ami körülvette õket, hogy valamiféle kulturális forradalom zajlott le. Nem nagy forradalom, de forradalom... A nyolcvanas évek velejéig rohadt dolgokat ünnepelt, és az embereknek elegük lett belõle, mert például amikor olyan zenekarok jöttek, mint a Nirvana, az emberek rögtön kidobtak minden mást. Addig csupa olyan zenekar volt a listákon, mint a Bon Jovi, a Poison...
- Hajas bandák.
Billie Joe: - Ja. Meg Michael Jackson. Amikor kijött a Nevermind, és elsõ lett a listákon, Michael Jackson visszaesett a huszadik helyre. Ez a visszaváltott lemezek miatt volt. Egy csomó ember ugyanis visszavitte Michael Jackson albumát és megvette helyette a Nirvana lemezét! De kábé '95 után visszafordult az egész folyamat. Ami ma van, az még rosszabb, mint tíz éve volt. Minden létezõ bojgruppra jut három ál-bojgrupp. Megkoreografált szar.
Mike: - Az Egyesült Államokban a zene követi a politikát, azt, ahogyan a politika megváltoztatja a környezetedet. A nyolcvanas években õrült mennyiségû pénzeket öltek dolgokba, és olyanokat mondtak, hogy "ne aggódj, majd késõbb ráérünk törõdni a következményekkel." A zenekarok is tele voltak kokainnal, szórták a pénzt...
Tré (gúnyosan): - Bezzeg a mai rapsztárok nem ilyenek! Azok nem költik a pénzt...
Mike: - Mostanában elég sok fura dolog történik a politikában. Sok nagy hangú mûmájer a rádióban és a politikában is.
Billie Joe: - Az emberek látják, milyen szánalmas a politikai élet, és egyre többen lesznek, akik nem mennek el szavazni, mivel nem érdekli õket a politika, hallani sem akarnak róla. Nem sikk már politizálni, és ez baj.
Tré: - Nincs mi mögé állni. "Ez az ember igazat mond, õ majd meghozza a helyes döntéseket, és jó irányba változtatja a dolgokat..." Egy nagy fenét! Meg vagyunk átkozva.
Mike: - Az emberek nem tudnak a két rossz közül választani. Régebben legalább az volt, hogy a kisebbik rosszat választották, de most már ilyen sincs.
LÁZADÁS!
- Lázadóknak tartjátok magatokat?
Billie Joe (gúnyosan): - Ja, vadnak születtünk.
Mike: - Sosem tartottam magam lázadónak. Inkább skizofrénnek.
Billie Joe: - Ha a lázadás azt jelenti, hogy ellene vagy mindennek, ami normálisnak számít, akkor igen, akkor még mindig lázadónak tartom magam, legalábbis radikálisnak valamennyire.
Tré: - "Még mindig szeretem összebarmolni a dolgokat?" Ó, igen!
Mike: - Én sosem leszek olyan, mint a szomszédom.
Billie Joe: - Én személy szerint szeretnék a megfelelõ okkal, egy bizonyos célért cselekedni. Olyan dolgok szolgálatába állítani a lázadást, amit fontosnak tartok.
- Lázadó vagy, de nem ok nélküli?
Billie Joe: - Ha nem jut eszünkbe jobb közhely, akkor igen (kollektív röhögés).
- Milyen érzés családos embernek lenni?
Mike: - Elváltam a feleségemtõl, tehát nem igazán számítok családos embernek, de nagyon büszke és aktív apa vagyok. Jó mulatság: a lányom új színt hoz az életembe, ürügyet ad arra, hogy újra gyerek lehessek, hogy együtt nézhessünk rajzfilmeket például.
Billie Joe: - Az én gyerekeim csak megerõsítettek a véleményemben, erõsebb személyiséggé tettek, már csak azért is, mert azt akarom, hogy õk is azok legyenek, széles látókörû, erõs egyéniségek, akik érzékenyek a fontos dolgok iránt maguk körül. Õk a legfontosabbak számomra, fókuszpontjai lettek az életemnek, azon gondolkodom, hogy milyenre akarom változtatni számukra a világot.
- Ha már szóba kerültek a rajzfilmek, szerintetek melyik a jobb: a South Park vagy Beavis és Butthead?
Mindhárman egyszerre: Beavis és Butthead!
Mike: - Noha már vége van...
Billie Joe: - ...de a maga idejében minõségibb volt.
Mike: - A rajzfilmek amúgy is mindig megelõzték a korukat. Még ma is nézünk olyan rajzfilmeket, amelyek a harmincas években készültek. Az elsõ Bugs Bunny például fantasztikus. A legjobb korai rajzfilmek politikai áthallásai a mai napig megállják a helyüket, tiszta õrület!
Tré: - Mire gondolsz, a rasszizmusra és szexizmusra, ami minden Disney-filmben ott bujkál?
Mike: - Nem pont a Disney-kre gondoltam.
Tré: - Na jó, elismerem, a Bugs Bunny tényleg elég progresszív: transzvesztitizmus, nyelves smacik...
FIGYELMEZTETÉS NÉLKÜL
- A lemez címadó nyitódala, a Warning (Figyelmeztetés) szintén a Green Day legpolitikusabb oldalát mutatja fel.
Billie Joe: - Igen, azokról a szubliminális (tudatküszöb alatti, a tudatalattira ható - a szerk.) üzenetekrõl szól, amiket például a médiából kapsz. Határokat szabnak neked: "Rendõrségi terület, tilos a belépés!" "Vigyázat!" "Ne tegye ezt, ne tegye azt!" Figyelmeztetéseket kapsz, mondjuk olyanokat írnak egy üvegre (Billie Joe az asztalon álló ásványvizes üveget kezdi babrálni), hogy "Ne törje szét senkinek a fején ezt az üveget!". Ezzel hamis biztonságérzetet sugallnak: "Ó, a kormány vigyáz rám".
Tré: - Pedig eközben több tonnányi hormont nyomnak a szarvasmarhákba és a csirkékbe, vegyszerezik a zöldségeket...
Billie Joe: - Meg ez a sok kérdõív. Még a kérdéseket is összeállítják helyetted.
Mike: - Billie jól eltalálta ezt dalt. Nem mondja meg az embereknek, mit gondoljanak, inkább azt mondja, hogy próbáljanak gondolkozni.
Billie Joe: - Ennek a lemeznek az elejétõl a végéig van egy bizonyos politikus felhangja.
Mike: - Valami olyasmi, amit a punk-rock üzent nekem évekkel ezelõtt: azt üzente, hogy gondolkozzak.
Billie Joe: - Amint már említettem, a véleményünk - legyen szó politikáról vagy bármi másról - csak erõsödött az évek során. Sohasem tekintettem magamat politizáló zenésznek, de ez a sok dolog, amit látok magam körül, gyûlöletet kelt bennem, és a megfelelõ irányba kell terelnem ezt a dühöt, hogy valami pozitívat tudjak kihozni belõle.
- A Green Day a kilencvenes években nyilvánosan, a közönség szeme elõtt nõtt fel. Tinédzserekként kezdtétek...
Billie Joe: - Mikor elõször jöttünk Európába 1991 novemberében, 18-19 évesek voltunk. Foglalt házakban játszottunk, és az emberek úgy bámultak ránk: "De hiszen ezek kisgyerekek, akik punkot játszanak!"
Tré: - Mi meg azt gondoltuk: "Hú, hát ti meg milyen öregek vagytok!"
Mike: - Minden nap, minden koncert olyan volt, mint Altamont (utalás a Rolling Stones káoszba torkolló 1969-es fesztiváljára - a szerk.). Borzalmas, mocskos foglalt házak. A legpunkabb punkzenekarok, akiket ismertünk, ha átjöttek Európába, alig két hetet játszottak, mi meg három hónap alatt 64 koncertet nyomtunk le. Cipeltük a felszerelésünket minden nap, szinte minden foglalt házban megfordultunk Dániától Varsóig, de még azon kívül két másik kisebb lengyel városban is. Amikor hazamentünk, mondták a haverjaink, hogy el sem hiszik, mit csináltunk. Ezek az európai turnék voltak a legdurvábbak. Az amerikai punkkoncertek ehhez képes teadélutánok voltak. Kemény tanulóidõszak volt, de túlvagyunk rajta.
- Kösz a beszélgetést. Csinálhatnék még gyorsan néhány képet?
Billie Joe: - Csak nyugodtan.
Tré: - Jé, most látom, hogy ezen az üvegen nincsen figyelmeztetõ szöveg (ütésre emeli az ásványvizes palackot)!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT